A becehegyi Szentháromság-kápolna

A Balatongyörökhöz tartozó becei szőlőhegy legfőbb ékessége a kápolna, amely 1907-ben épült. Elődjét az új építésekor bontották el, ennek pontos építési ideje ismeretlen. Az építtető becehegyi hegyközség 1785-től vezetett jegyzőkönyve erre vonatkozó bejegyzést nem tartalmaz. Az 1778-as egyházlátogatáskor viszont említik, oltárköve ekkor készült a nemesvitai temploméval együtt. A két oltárkő azonos formájú, mindkettőn Bajzáth József veszprémi püspök viaszpecsétje látható. A régi kápolna tehát mindenképpen a nemesvitai templomot megelőzően épült. Formájáról nem sokat tudni, csak egy térképi ábrázolása ismert 1857-ből, amely szerint hossztengelye majdnem merőleges volt a jelenlegivel. Kelemen Géza nemesvitai plébános 1904-ben kelt levelében írja róla: „A mostani beczei kápolna igen régi, 1766-ban épült, mely javítást igényelne. Megjavítani azonban már azért sem volna érdemes, mert igen kisded, kezdetleges épület; az Isten dicsőségének hirdetésére, a mi tulajdon képeni czélja, kevésbé alkalmas, mivel külsőleg alig tetszik egyébnek közönséges pinczénél, a melynél díszesebb épületek vannak a hegyben; ha kis harangláb nem volna mellette, senki sem gondolná kápolnának." Valószínűleg a kápolna harangjának feliratából következtetett az építés idejére: JOSEPH EISNBERGER GOSS MICH IN RAAB 1767 (EISNBERGER JÓZSEF ÖNTÖTT ENGEM GYŐRBEN, 1767-BEN).

Az 1800-as évek vége felé határozták el egy új, tekintélyesebb épület építését. A költségeket must gyűjtésével (kollekta) kívánták megoldani. Az 1900-as évek elejére 12.630 korona gyűlt össze így, az összeg elegendőnek látszott a megvalósításra. Ekkor a filoxéra [I] miatt a gyűjtést szüneteltetni kellett, az építkezés befejezése utánra azonban tervbe vették a kollekta felújítását, a berendezések költségeinek fedezetére. „A kápolna vagyona, mely ezidöszerint kitesz tizenkettöezerhatszázharmincz koronát, akképpen keletkezett, hogy a hegybeli birtokosok szüretek alkalmával gyűjtés utján mustot adományoztak már azon szándékkal, hogy majdan a régi kápolna helyett egy díszesebb létesülhessen, mely külső formájával is feltüntesse sz. (ent) rendeltetését. Ezen úgynevezett must kollektálás, midőn a filokszéra a szőlőket elpusztította, megszűnt ugyan; miután azonban Isten segítségével most már a szőlők legnagyobbrészt felújítva vannak: remélhető, a mint ígérik is a hegybirtokosok, hogy e régi jó szokást, mihelyt óhajuk teljesülhet, hogy új kápolnájuk lesz, ismét gyakorolják." írja erről a plébános.

A tervet Laskay Emil keszthelyi építőmester készítette, aki 14.343 koronás árajánlatot adott az építésre, amely mintegy kétezer koronával haladta meg a rendelkezésre álló összeget. Báró Hornig Károly veszprémi püspök ezer koronás támogatást ajánlott fel. Azt javasolta, hogy a hiányzó részt a hegybirtokosság egészítse ki, egyszersmind a birtokosok kézi és fuvaros munkát vállaljanak. Az érintetteknek azonban egyik javaslat sem tetszett. Pénzügyi lehetőségeik kimerültek, a munkák biztosítására sem látták a megoldást. A püspök ekkor a felajánlott pénz felhasználását a belső berendezésekre és a fenntartási költségekre korlátozta. Szerinte az építkezést csak akkor szabad elkezdeni, ha előteremtették a fedezetét. A balatonedericsi közbirtokosság a homokot a balatoni itatóból (a jelenlegi strand), a követ pedig a kőfejtőből biztosította.

Közben a plébános tárgyalásba kezdett egy balatonedericsi építőmesterrel Szédl Józseffel is, aki ekkor fejezte be az ottani tejcsarnok építését. Ő 11 800 koronáért vállalta volna a kivitelezést, mire Laskay is engedett az árból, 13.630 korona 82 fillérre szállította le. A hegybirtokosság ekkor 600 koronát szavazott meg a hiányzó összeg pótlására, amely így a püspök ezer koronájával elég lett volna. Hornig Károly azonban ragaszkodott korábbi elhatározásához, miszerint az összeget az építkezéshez nem vehetik igénybe. Az idő közben rohamléptekkel haladt, két év telt el a huzavonával. Közben a kápolna pénztárában levő összeg tovább gyarapodott, 1906 márciusára megközelítette a 14.000 koronát, így végül Laskay ajánlatát fogadták el. Ekkor már nemcsak a magasabb összegű építési költségeket tudták vállalni, de az oltár készíttetését is tervbe vették.

Közben váratlan akadály merült fel: kiderült, a szomszédos balatonedericsi szőlőbirtokos, Szabó Ferenc nevén van a kápolna telke, amelyet lovas kocsijával fordulónak használt. Tulajdonjogáról maga sem tudott. Miután a telekkönyvi bejegyzésre fény derült, a plébánostól és a kápolna gondnokától írásbeli nyilatkozatot csikart ki, hogy szolgalmi joga maradjon. Ellenkező esetben nem járul hozzá a telek átírásához. A hegybirtokosok a követelést alaptalannak tartották, mivel az elbirtokláshoz szükséges harminc év már többszörösen eltelt. Kerítést is szerettek volna készíteni, erre azonban így nem volt lehetőség. Szabó azonban kötötte az ebet a karóhoz, így végül a birtokosok voltak kénytelenek engedni, mivel az elbirtoklást kikényszerítő bírósági per az építés elhúzódásával járt volna.

Majd háromévi huzavona után, 1907 tavaszán az építkezés végre elkezdődhetett, és május végére már a falak is álltak, augusztus elején pedig a munkálatok befejezését jelenthette a plébános a püspöknek. A tetőszerkezet készítése közben a villámhárítóra 280 korona kiegészítés kellett, amelynek előteremtése ekkor már nem jelentett problémát. Evés közben megjött az étvágyuk is: a padlózat a terv szerinti téglaburkolat helyett az újdonságnak számító, drágább cementlapból készült. Az épület műszaki átadása augusztus 18-án volt, de az ünnepélyes átadást a következő évre halasztották, hogy az épület teljesen kiszáradjon, és addigra a berendezések is elkészülhessenek.

Az oltárképet egy magyarországi tanulmányúton lévő római festőművész, Verbics Ferenc festette 160 koronáért, ami a - plébános és a kerületi esperes szerint is - a művészi értékéhez képest nagyon méltányos ár volt. Az oltárhoz szükséges 1.000 korona biztosítása nagyobb feladat volt, ekkorra azonban a must gyűjtése újra beindult, és a hegybirtokosság is hozzájárult a költségekhez. Az oltárt Levisch Róbert szombathelyi oltárkészítő készítette a műhelyében, majd vonaton szállította a balatonedericsi vasútállomásra, onnét lovas kocsival vitték Becére. Még egy terven felüli kiadás adódott: a harang fémből készült állványszerkezete kimaradt a költségvetésből. Miután az összes munkálat véget ért, jöhetett az ünnepélyes avatás. 1908. június 14-én a kápolna titulusának, Szentháromságnak ünnepén a kerületi esperes, Bognár Károly káptalantóti plébános megáldotta.

Ha már az épület így megújult, a mellette álló kőkereszt sem maradhatott ki. Felújítása 63 koronába került. Ezek után már csak a műszaki utóvizsgálat volt hátra, amit egy évvel a műszaki átadás után kellett elvégezni, a kivitelező csak ekkor kaphatta meg az építési költségek tíz százalékát. Az építkezést levezényelő Kelemen Géza plébános büszkén írta a püspöknek, hogy a kápolna a környék dísze lett, a néhány éve elkészült vasút utasainak egyik fő látványossága.

1909-ben egy második harangot is öntettek a Sopronban Seltenhofer Frigyes fiainál, amelyet gróf Széchenyi Miklós győri püspök szentelt meg. Ez a harang azonban az első világháború áldozatául esett: hadi célokra vitték el. A kápolna befejezése után a mellette álló kőkeresztet felújították, és kerítéssel is ellátták.

1913-ban (éppen száz éve) 8 paddal vált teljessé a berendezés, amelyeket Novák Vince tapolcai (egyébként nemesvitai származású) asztalos készített el.

Az elmúlt, több mint száz esztendő nem nyúlt el nyomtalanul, ezért a kápolnát időnként fel kellett újítani. Legutóbb 2000-ben volt nagyobb építészeti felújítás. 2008-ban a padok, 2009-ben az elektromos hálózat, idén az oltár felújítása történt meg. Rövidesen szükség lesz az ablakok cseréjére, de a belső festést sem lehet sokáig halogatni.

A felújítást folytatni kell, ezért adományokat köszönettel várunk akár közvetlen befizetéssel a Nemesvita Római Katolikus Plébánia pénztárába, akár a kápolna bejáratánál elhelyezett postai csekken. A kápolna felújítására elkülönített számla száma: Balaton-felvidéki Takarékszövetkezet Balatonederics 72800023-11113113.

Töreky András

[I] A filoxéra a szőlő gyökerét támadó kártevő, amely az 1800-as évek második felében a magyarországi szőlők jelentős részét kipusztította.